Második teljes napom végén már kezdek képet kapni Stockholmról - még ha csak turistaszemmel is. A város kicsit sem hasonlít az elképzeléseimre, de bűnösen vallom: nem olvastam különösebben utána. A város teljesen viziváros, mégis a megszokott tengerparti hangulat nélkül. Bár sirályok szinte mindenhol vannak, teljesen el tudok feledkezni akár egy utca távolságban is a vízről. Furcsa, hogy alig hallani zenét, inkább csak boltokban és utcazenészeknél és az is különös, hogy kapitólium ide, millió ember oda, nagyon tiszta ez a város. 

Az emberek alapvetően derűsek és jókedélyűek, mégsincs az a hihetetlen idill, ami máshol feszélyez. Látok ideges embereket és minidrámákat, sőt, szemtanúi voltunk egy hangos veszekedésnek is, amely utcákon kertesztül ívelt, hála a haragos svéd lány elrohanós szokásának és az őt békíteni és védeni szándékozó két lelkes és sportos fiatalembernek.

Összességében robosztusabb, mit gondoltam, az óváros hatalmas épületein nincs sok cikornya, spártai egyszerűségükkel képviselik sok száz éves történetüket.

Ha tehetném, nem egy hétre, hanem hetekre érkeznék. A város nem nyílik meg csalogatóan a látogatók előtt, magunknak kell megtalálni azokat a kapukat, amik az itt élő emberekhez, a kultúrájuk gyökeréhez és a valódi Stockholmhoz vezetnek. Mindenesetre elszántam magam, hogy a következő három napban megpróbálok átlátni a legfelső rétegen... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.