Ma vagyok negyedik napja a városban, habár ebből ma mit sem tapasztaltam. Talán a tegnapi rengeteg városnézés vagy csak a fáradtság, de itthon maradtam és naphosszat lustálkodtam. Bár a pihenésre kihasználtam az időt, de ezért teljesen felesleges Németországba utazni.

Estére aztán olyan bűntudatom lett, hogy kénytelen voltam kimozdulni futni. Iszonyatos kondiban vagyok, úgyhogy erre nem is érdemes több betűt vesztegetni. De arra annál inkább, hogy merrefelé jártam. A közeli Riemer parkba mentem, ami még csak pár éve lett park, előtte repülőtér volt. Hivatalosan 2006-ban adták át, ma hatalmas szabadidőközpontnak néz ki, rendezett lakóövezettel. Amerre csak néz az ember, játszóterek és sportpályák mindenütt, míg úgy másfél-két km után el nem jutunk a Riemer see-ig, ami egy kis tó szabadstranddal. Mivel este indultam útnak, már senki nem volt a vízben, csak a partján üldögéltek emberek.

Hogy miért is mesélek olyan részletesen erről a parkról? Elmondom. Egy magyar ember, legalábbis én, képtelen lennék itt élni. Olyan rendezett, hogy az nekem már steril, nincs egyénisége a házaknak. Sorházak, amerre nézek. És bár kimondottan jó minőségűek, hatalmas teraszokkal, kellemes lámpafénnyel és isteni illatokkal, az egyformaságuk képtelenné tesz a lelkesedésre. Arra gondoltam, hogy itt talán nem is gondolják az emberek, hogy egy saját házban mennyi öröm rejlik. Mindenhonnan gyerekzsibongés hangjai szűrődtek hozzám, de számomra láthatatlanok voltam az emberek. A szemem nincs hozzászokva a végtelen sorházak látványához, akármennyi bokrot is telepítettek eléjük. Nem tudok rátalálni a hangok forrására. Elgondolkodtam, hogy ha kisgyerek lennék, biztosan ismerném az összes bokornál, hol lehet átmászni, merre lehet lerövidíteni az utat hazáig, ha kicsit később indulok haza. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a német kisgyerekek csak a betonúton közlekednek, szigorúan jobb oldalt, hogy ne akadályozzák a szembeforgalmat. Egyszerűen logikátlan lenne máshogy tenni.

Megkönnyebbülök, hogy a gyerekek azért itt is szeleburdiak, a sok egyforma fa között rohangászva indián csatakiáltást hallatnak, és ha beütik a térdüket, ők is sírnak. De azért hiányzik otthon lenni. Itt, a tökéletes rendezettségben egyszerűen nem érzem magam otthon. Mindenki szelektíven gyűjti a szemetet, és ennek elhanyagolását másnak sem engedik; mindenki jobboldalt áll a mozgólépcsőn, mindenki környezet- és egészségtudatos. Mégis, hiányzik, hogy a szembejövő emberek szemében meglássam a humor csillanását, vagy hogy halljam egy ember mérgelődését a rossz napja miatt. Hiányzik, hogy otthon legyek.

Persze, hiszen egyedül vagyok. Biztosan nem ugyanolyan minden, ha másokkal is megoszthatom. És hát nagyon kényelmes is. Tudom, hogy a vonat nem késik, és ha esik az eső, nem lesz más járókelő, aki otthonfelejtette volna az esernyőjét. Egyedül áznék a nehéz, langyos cseppektől. De valahogy megnyugtató lenne...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.