Ahogy most Svédországba érkezvén a repülőtérről Stockholmba tartok, egy szó zizzen a fejemben újra és újra. Tündéri. A szónak nem a kecses és légies, hanem a varázslatos értelmében. Ki gondolta volna, hogy ilyen magasak és vékonyak lehetnek az erdőkben a fenyők és a nyírfák? Valószínűtlen a rengeteg, melyen a busszal haladunk keresztül. Az is irreális, hogy este háromnegyed 11-kor még bőven bámészkodhatom, az este közeledtét csak a köd leszállta jelzi. Nem viccel az alkony, nem holmi halvány fehérségről beszélek, hanem sűrű, vékony dunnyháról a mezőkön. Az erdőt folyók és zavak szakítják meg, és olyan részletek, amik meggyőződésem szerint csak azért vannak itt, hogy azt csalják az utazó fejébe: civilizáció. Két erdősáv között előbukkan három lakótelepi ház, majd újra erdő. Hatalmas áruházak a semmi közepén és megint erdő. Folyamatosan rénszarvasokat keresek az út mentén, mert nővéremék két napja láttak itt kettőt, és bár őket nem fedezem fel, azért valamelyest kárpótol a fehérfejű, barna tehenek látványa. Most éppen egy hatalmas, 3-4 méter magas oszlopon szállongó svéd zászló erősíti ezt a szürreális élményt. Egy ilyen kezdet egy utazásnál mindenképpen várakozással tölt el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.